Úgy vagy fontos, ahogy vagy..

Úgy is lehetünk egészségesek, hogy a napfényre vágyunk, meg úgy is, hogy szeretünk meghúzódni az árnyékban. Egyformák vagyunk. És különbözünk. Ez teljesen normális rendje a dolgoknak, viszont a napi élethelyzeteink mindig kihatnak az aktuális állapotunkra. Sosincs két egyforma nap, sőt két egyforma pillanat sem az életünkben, és két emberen belül sem zajlik soha ugyanaz. Ezért nem meglepő, ha több kliensem azt kérdezi tőlem, biztosan minden rendben van-e vele, ha neki mégsem úgy megy, ahogy mások mesélik, ahogy a magazinokban olvas róla, vagy ahogy elképzeli, hogy mennie kellene. 

Örömteli, hogy egyre többen nyitnak saját maguk felé, és egyre több a világban zajló történések ellenére önmagát érteni akaró, kíváncsi ember, aki ezt egy-egy ülés alkalmával el is mondja nekem. Gyakran ez nem csak közvetlen, hanem közvetett igényként jelenik meg, megváltozott,akár megromlott kapcsolati, családi helyzetként jön elő, amelyben valaki nem találja a helyét, azt érzi, hogy átrendeződtek a szálak ott, ahol addig jól követhető ívet gondolt. Általános az, hogy kommunikációs nehézségekről számolnak be, időbeosztási problémákról, monotóniáról, kiüresedés- érzetről, vagy egyszerűen azt mondja valaki: “nem tudom megfogalmazni, mi változott meg.” Bejön a világjárvány témája, a kényszerek, megváltozott egészségi hatások, amelyeket okozott, bejön a jövőkép bizonytalansága a napi hírek okán, amelyek a legedzettebb ideg- és immunrendszert is próbára teszik. 

A kríziskommunikációs tanulmányaim során kiemelt szerepet kapott az az alaptétel, hogy minden kezeletlen válság kíméletlenül megbosszulja magát. Ha hallgatunk róla,vagy felkészületlenek vagyunk, mert nincsenek eszközeink, szinte borítékolható, hogy a bennünk zajló krízis elmélyül és nem, hogy megnyugvás nem lesz, még betegségek is megjelenhetnek, sőt a meglévő állapotok súlyosbodhatnak. Ha nem tudunk kérdezni, mert nincs kitől, ha az információs áramlatban nem tudjuk kiválasztani azt, ami egyénre szabottan, emészthetően megfelelő lehet a számunkra, akkor bizony elbizonytalanodunk, elveszünk és ezen érzéseinket szerveink sem tűrik sokáig jelzés nélkül. Erről a későbbiek során hosszabban tervezek írni.

Bár én a pandémiát hoztam fel egy mondat erejéig, mert szakmai fórumokon az utóbbi időben ezzel foglalkoztam a legtöbbet, de nem csak egy többmilliós közösséget érintő negatív eseményt nevezhetünk a krízisnek. Mindenkinek megvannak a napi kisebb- nagyobb krízisei, amelyek nem elbagatellizálandók. Ma már egy megfelelő orvoshoz történő eljutást, egy műtét megszervezését is kritikusnak tartja a legtöbb kliens, a gyógyulási, vagy rehabilitációs folyamat is alaposan megzavarja az élet forgatókönyvét. Egy szeretett személy elvesztését kísérő sémamondatok, az “ilyen az élet”, “ majd megszokod”, na ezektől én vöröset látok.  Aki erre legyint, az véleményem szerint nem tiszteli az eltérő sorsokat, döntéseket, nem áll mellénk a magányunkban, és sem kapcsolódni, sem megnyugodni nem segít.  Mindenkinek más az elakadása, és minden ember mástól érzi magát adott esetben talajvesztettnek. Én azt az embert látom, aki épp az abban a pillanatban bekopog hozzám vagy leül elém. Az fontos, ahogy akkor éppen érzi magát.

Beszélhetünk kapcsolati válságokról, a munkahelyi kezeletlen problémákról, a belénk szorult kimondatlanságokról, amelyek mind- mind el tudnak bennünket juttatni egy olyan pontra, ahol már nem tudjuk tovább viselni a jótékony maszkot, amelyek megfékezik az őszinte kérdések feltevését, és más irányba terelnek bennünket. Vagy történik valami, ami lehámozza rólunk, vagy elrejtjük magunkat, és ezzel élhetőbbnek gondoljuk a mindennapokat. 

Ennek hatásai, következményei beláthatatlanok.  

Kedves Klienseim, Olvasóim, azt kívánom nektek, amit magamnak is kívánok minden nehézségben, hogy mindenki találja meg azt- szükséghelyzetben segítséggel-, ami a neki legélhetőbb megoldás. És leginkább azt, hogy ezt ne más döntse el helyettünk!